4. fejezet

Sóhajtva dőlök hátra és folytatom a zenehallgatást. Dögunalom itt lenni. A fiúk egyfolytában próbálnak, alig tartanak szünetet. Valami új táncot kell megtanulniuk. Komolyan nem értem, miért jó az bátyámnak, hogy már fetrengek a földön az unalomtól. Már a gépen se tudok mit csinálni. Kedvenc játékomat nemrég játszottam ki, elölről pedig nincs kedvem elkezdeni. Hmpf... Remélem Yoseob nem akarja, hogy egész nyáron ez legyen. Akkor megszökök, nem érdekel, hogy nincs hova mennem Szöulban. 

Már este van, mikor a fiúk végre befejezik a gyakorlást. Mindegyikőjükről folyik a víz, de látszik rajtuk, hogy már megszokták. Én utálnék ilyen állapotban lenni. Elkezdenek készülődni az induláshoz, mire kiveszem fülhallgatóimat. Fejem tompán zúg és rettentő furcsa, hogy már nem üvölt zene fejemben. Egész nap zenét hallgattam, ez tény. Bátyám csak egy pillantást vet rám, hogy jelezze, indulunk, mire feltápászkodok a földről, majd nagy nyújtózkodás után felkapom holmimat és utánuk megyek. A fiúk beszélgetnek, ha jól értem arról, hogy mi legyen a vacsora. Igazán csak akkor figyelek fel, mikor Hyunseungot ítélik arra, hogy bevásároljon a vacsorához meg másnapra. Elhúzom szám, de meg tudom állni tiltakozás nélkül. Úgyis kezdek kifogyni a cigiből, majd megkérem a fiút, hogy vegyen nekem.

A parkolóban elválunk a többiektől, s a fiú motorjához megyünk. Tisztes távolságból követem és amikor odaérünk, egy szó nélkül ülök fel. A vöröske még toporog egy kicsit, amit felvont szemöldökkel nézek. Fejével a srácok autója felé biccent. Értem, megvárja, míg elmennek. Végülis, senkinek sem kell, hogy bátyám tudja, nem szoktam bukósisakot felvenni. Bár valószínűleg a fiú járna rosszabbul, engem nem hiszem, hogy tud ennél jobban utálni. Végül tesómék elindulnak, Hyunseung pedig felül.

- Veszel nekem cigit? - kérdezem, miközben átkarolom derekát. Érzem, hogy kicsit megfeszül.

- Meglátjuk - mondja végül, majd magára kapva saját sisakját elindulunk. 

Nagyjából húsz percet motorozunk, majd egy kisebb élelmiszerbolt előtt parkol le a fiú. Pár perc múlva már a bolti sorok között sétálunk. A vöröske kezembe nyomta a kosarat, majd telefonján követve a bevásárlási listát vett meg mindent. Egykedvűen sétálgattam a sorok között, miközben hagyta, hogy szinte telepakolja a kosarat. Azon gondolkozom, hogy milyen könnyű lenne lelépnem innen. Számtalan alkalmam lenne rá. Most, vagy míg próbálnak kimenni „mosdóba“, de még éjjel házukból is. Nem tudom, miért nem teszem meg mégsem. Egy apró gondolat suhan át fejemen, miszerint nem akarom végleg elveszíteni bátyám már így is sekélyke bizalmát, de elhessegetem. Nem érdekel, mit gondol rólam. Semmi közünk nincs egymáshoz azt az apró tényt leszámítva, hogy rokonok vagyunk. Papír szerint. Én már évek óta nem érzem úgy, hogy lenne testvérem. 

Gondolataim közül Hyunseung ránt ki, aki elvéve tőlem a kosarat, elindul a pénztár felé.

- Milyet kérsz? - kérdezi, mikor már a sorban állunk, ujjával a cigisdobozok felé bökve. Látom rajta, hogy nem szívesen teszi, de nyilván nem akar okot adni rá, hogy utálhassam.

- Pink Sobraniet - mondom bujkáló mosollyal. Ezt a kört megnyertem. A fiú bólint egyet. Hamarosan sorra kerülünk. A fiú vonakodva adja oda személyiét a dohányáru miatt, de mikor a nő ránéz, igyekszik mosolyogni. Idolként nyilván nem szereti kiadni kezéből az ilyet, mégha csak rövid időre is. Arról nem is beszélve, hogy mi van, ha holnap a címlapokra kerül, hogy cigit vett.

- A cigaretta is a magáé? - kérdezi meg kétkedve a nő. A vöröske már nyitná száját, mikor megszólalok.

- Nekem lesz.

Elő is húzom kártyámat, hogy odaadhassam neki. A nő mintha megkönnyebbülne egy kicsit, s megrovó pillantást vetve a megszeppenve álló fiúra, elveszi kártyámat. Bólint egyet, majd visszaadja. A dobozt gyorsan táskámba süllyesztem, majd megvárom, míg a többi vásárolt holmi is elszámolásra kerül. Pár pillanattal később már az utcán sétálunk, kezünkben szatyrokkal.

- Miért csináltad? - kérdezi hirtelen a fiú, mire csak vállat vonok.

- attól még, hogy utálom a helyzetet, nem fogom tönkretenni a karriereteket - válaszolom. Hyunseung megtorpan, mire érdeklődve fordulok vissza felé. Ennyire meghatotta, amit mondtam? nem állt szándékomban. Csak tudom, hogy nekik sem könnyű. Se mellettem, s e az idolság. A fiú nem mond semmit, ahogy megtorpan úgy indul el ismét. Egykedvűen követem. Több szó nem esik közöttünk, s mikor visszaérünk házukhoz, magára hagyom a szatyrokkal és felsétálok szobámba. Mint mindig, most is ágyamra vetem magam, de most zenehallgatás helyett olvasni kezdek. Nem túl izgalmas könyv, de egynek megteszi. Meg látszik az eredmény, ugyanis pár perc múlva már alszok is.